OCD - mikor érdemes pszichiáterhez fordulni?

Szenvedés és funkciózavar

A pszichés tünetek általában akkor kaphatnak betegség minősítést, ha két kritérium teljesül: szubjektív kategóriaként az, hogy az illetőnek jelentős szenvedést okozzon az állapot, objektív kategóriaként pedig az, hogy funkciókárosodással járjon. Funkciók alatt értjük többek közt a munka- és iskolai teljesítményt, a szabadidős aktivitást, az örömteli tevékenységeket.
- Mindenkinek lehetnek kisebb-nagyobb bogarasságai, amelyek nem zavarják a mindennapokat. OCD betegség akkor diagnosztizálható, ha nagyon szenved tőle az illető és/vagy funkciókárosodást okoz az állapot. Viszonylag gyakori példa az ellenőrzési kényszer. Az otthona elhagyásakor mindenki megnézi, hogy bezárta-e az ajtót, de ha ezt valaki rituálé-szerűen tízszer megnézni, kinyitja, majd újra bezárja, az már probléma. Különösen azért, mert ha ezt a ceremóniát nem tudja végig csinálni, az nagy szorongást okoz nála. Ráadásul ez gyakran felerősödik: a rituálé egyre több időt vesz igénybe, ugyanis egyre kevésbé nyugtatja meg az illetőt az elvégzett tevékenység, és ilyenkor megkezdődik egy ördögi kör – foglalja össze az OCD lényegét Szekeres doktor.

A kényszergondolatok és cselekvések sokszor együtt járnak

Az OCD-nél jellemzőek a kényszergondolatok és a kényszercselekvések, a kettő közt nincs nagyon éles határ. Az OCD megnevezés is erre utal: az obszesszió a kényszergondolat, a kompulzió a kényszercselekvés. Ha valakinek van egy kényszergondolata, hogy például nem zárta be az ajtót, akkor ez gyorsan cselekvéssé válik, szenvedélyesen ellenőrzi - ez egy típusos példa. Ritkábban az is előfordul, hogy valakinél csak a gondolati szinten marad a kényszer. Erre jó példa a számolgatási rituálé, amikor látszólag mást csinál az illető, de belülről fut a program is, hogy meg kell számolnia valamit. Ez nyilván a teljesítmény, a koncentráció rovására mehet, bár ezt a környezet később veszi észre.
- Néhány évtizede az OCD-t még úgy minősítették, hogy „az emberek, akik titokban szenvednek”.  Sokáig ugyanis rejtőzködhetnek az érintettek, rejtetten tudják tartani a problémákat. Amikor viszont eléri a komoly szenvedésszintet, vagy a gondolatból kényszeres cselekvés lesz, ami már az életvitel rovására megy, akkor sokszor közbelép a család, a környezet. Gyakran a gondoskodó családtag veszi rá nagy nehezen az érintettet, hogy forduljon orvoshoz, hiszen addigra ez a működésmód már beépül az illető viselkedésébe. Ugyanakkor az nem nagyon elképzelhető, hogy ezt az illető maga nem érzi problémának, hiszen definíció szerint is tisztában van azzal, hogy ezek a gondolatok, késztetések én-idegenek. Ez azt jelentheti például, hogy az egyébként normális, higgadt vérmérsékletű embernek olyan kényszergondolatai támadnak, hogy ő valakit meg fog ütni, bántani fog. A kényszergondolatok akár durva, bizarr formát is ölthetnek, ilyenkor az is felmerül, hogy ez nem pszichotikus állapot-e. Ilyen esetekben az illető annyira tarthat a késztetései megvalósulásától, hogy akár fel sem mer kelni az ágyból, nehogy valami rosszat kövessen el. Ennél a pontnál már egészen biztosan a környezetnek is feltűnik ez a viselkedés – hangsúlyozza dr. Szekeres György, a Pszichiátriai Központ pszichiátere, egyetemi docens.

A fiatalkori megjelenés a jellemző

Az OCD zömmel fiatalkorban jelenik meg, akár már iskoláskorú gyerekeknél, de sokszor fiatal felnőttkorban jelentkezhetnek elsőként kényszerek. Vannak persze idősebb korban jelentkező kórformák, mint például a kényszeres gyűjtögetés, felhalmozás. Depressziós állapotokban is öltheti a rágódás, tépelődés, önmarcangolás a kényszer formáját, de ezeket más irányból közelítjük meg.
Típusos helyzet lehet ilyen szempontból a gyermekágyi időszak, amikor egy nőben sok félelem merülhet fel. Mi lesz, ha véletlenül ráfekszik a babára, agyonnyomja, fizikailag veszélyezteti, vagy éppen nem lesz elég jó anya, nem fogja tudni szoptatni, megérteni a gyereket? Ezek a gondolatok természetesen nem feltétlenül lesznek kórosak, a legtöbben önmaguk túllépnek ezen a helyzeten.
Mitől függhet tehát, hogy kialakul-e valakinél az OCD? A pszichiátriai betegségek mindegyikéről elmondható, hogy nincs egyetlen domináns öröklési minta a háttérben. Inkább az idegrendszer fejlődése, érése során van egyfajta érzékenység, amiről később dől el, hogy milyen formában fog megmutatkozni, és ebben már sok környezeti hatás érvényesülhet. Tehát a vulnerábilitás, az érzékenység, a hajlamosítottság a túlzott reakciók kialakulására biológiai adottság, maga a betegség azonban nem öröklődik.

A pszichoterápia a gyógyszeres kezelést is támogatja

Az OCD akár súlyos formái is jól reagálhatnak a gyógyszeres kezelésre, a pszichoterápiás támogatás pedig egyértelműen javítja a hatékonyságot és a hosszútávú kimenetet. Az enyhénél súlyosabb esetben azonban a gyógyszer mindenképp szükséges, ezért eleve érdemes pszichiáterhez fordulni.
- Az OCD-nek előfordulhatnak olyan formái is, amelyek epizodikusan zajlanak. Van például egy jól funkcionáló fiatalember, akinél valamilyen stressz hatására életre kel ez a lappangó hajlam, és kialakul egy kényszeres állapot. Időben orvoshoz fordul és a kezelés hatására ez az epizód néhány hónap alatt rendeződik, már nem is kell gyógyszert szedni, és ezek után ő jól van. Sőt, akár úgy kerül ki ebből az állapotból, hogy egy kicsit jobban fog működni, jobban magára ismer, eligazodik, megtanulja kezelni a nehezebb helyzeteket, jó megoldási módokat tanul. Ez egy szerencsés eset – mondja Szekeres doktor. - A többségre azonban az elhúzódó, krónikus lefolyás a jellemző, amikor súlyosabb-enyhébb időszakok váltják egymást. Az enyhébb időszakokban a szenvedés minimális, funkcióromlás szinte nincsen, ilyenkor sokan tudnak távolságtartóan, olykor ironikusan beszélni az állapotukról. Úgy működhet ez, mint egy beállított magas vérnyomás, a megfelelő gyógyszerszedéssel tartósan jó állapot érhető el.  

Forrás: Pszichiátriai Központ (www.pszichiatriaikozpont.hu)